Krakkó csodája

Csoda volt, az első perctől az utolsóig. Egy héten át tartó tökéletes flow élmény. Amiből nem tudott kizökkenteni semmi. Még utána se, sokáig.

Pedig elég nehézkesen indult. Előtte nagyon röhögtem. Valaki mondja nekem, hogy hát jól van, felkeltek, összepakoltok, nyolc körül kényelmesen elindultok. Mondom neki: mármint mi? Nyolc körül? Ha-ha-ha. Végül is a tízet céloztuk, ebből lett plusz fél óra csúszás – mint rendesen. A GPS-t körülbelül állítottuk be, nagyjából jónak tűnt az útvonal, biztos oké lesz. (Nem azért mondom, de speciel ez nem az én feladatom lett volna.) Először az lett gyanús, hogy a viszonylag rövid szlovák szakasz már órák óta tartott. Aztán az, hogy konkrétan elfogyott alólunk az autópálya. Végül jobbra a Trencséni vár (ami egyébként nagyon szép). Útközben itt-ott szállingózott a hó, na, én ezt így április végén kevésbé tűrtem jól.

Mire megérkeztünk, egyrészt iszonyú fáradtak voltuk, másrészt az időjárás is teljesen megbolondult: hol az eső esett, hol a nap sütött, és hamarosan fel is ragyogott az égen a szivárvány. Szép volt – és én jó jelnek tekintettem. Merthogy ezúttal nem voltunk hétköznapi utazók. Szurkolók voltunk. És másnap kezdődött a jégkorong vb.

Töredelmesen bevallom: ha nincs a vb, talán soha nem utazom Krakkóba. Kismillió úti cél volt, van a fejemben – Krakkó nem volt köztük. Most már tudom: hiba lett volna kihagyni.

Először is: ott van a lengyel-magyar barátság. Nem legenda. Hihetetlenül megható és felemelő, ráadásul nem is igen vagyunk hozzászokva, hogy valahol ennyire örüljenek nekünk. Az egyik szünnapon elmentünk kirándulni Tarnów-ba. Itt született Bem apó. Van is neki hihetetlen kultusza, és nem mellesleg a magyaroknak is. Van Petőfi tér, székely kapuval, rajta magyar idézetek, illetve minden magyar érdekeltségű műemléknél ott a magyar szöveg. Többek között az is ki volt írva, hogy ’56-ban Tarnów lakossága pár nap alatt 120 liter vért adott a magyaroknak.

Másodszor: Krakkó szép, és főleg élhető város. Az óváros körül, a régi városfal helyén körben park – ez mekkora ötlet! Itt aztán lehet sétálni, piknikezni vagy éppen csak üldögélni egy padon. És ahogy elnéztem, a környéken dolgozók egy jelentős része ezt ebédszünetben ki is használja. A másik csodás hely a Visztula partja, ahol az egyik napsütéses délelőtt (ottlétünk egy hete alatt mind a négy évszakot megéltük) mi is hevertünk egy órát – nagyon pihentető, nagyon feltöltő óra volt. Utána gondolkodtam is rajta, miért kell ehhez többszáz kilométert utazni, mikor a Dunától másfélre lakom? A választ nem tudom, de azóta se jutott eszembe kimenni a Duna partra – csak úgy.

Gyönyörű a főtér, sok-sok hangulatos kiülős hellyel, órákig lehet lazulni, és nézni a forgatagot. Néha jönnek ilyen-olyan táncosok, fellépők, akik aztán kalapozva gyűjtik a tetszésnyilvánítást. Ja, és isteniek a sütik. Nem csak a főtéren, mindenhol. Egyszerűen nem lehet rossz süteményt kapni.

Voltunk a Wawelban, azt azért nem akartuk kihagyni. Nem vagyunk nagy múzeumjárók, és itt a várban többnapnyi látnivaló van, szóval gondoltuk, kiválasztunk valamit, és azt jól megnézzük, annyi nekünk pont elég lesz. Ebből az lett, hogy bementünk a székesegyházba, a harangtoronyba és a királyi kriptába. Utóbbi elég morbid hely. Adva van egy meglehetősen szűk folyosó, aminek egyik-másik oldalán néha nyílik egy teremféle, ahova koporsók vannak kirakva. Kicsik, nagyok, konkrétan csecsemő méretűek is, vegyesen – kinek mennyit sikerült élnie. Az egészen ül valami nyomott fojtó szag, de lehet, hogy csak beképzelem. Bár a vége felé volt frissebb bérlő is, akinél gazdagon volt virág – lehet, hogy a hervadó virág illata nyomasztja a helyet. Volt továbbá egy nagyobb nyugdíjas csoport, akik idegenvezetővel mentek, és a leglehetetlenebb helyeken álltak meg az amúgy is keskeny folyosón. Közülük sem volt mindenki feltétlenül jó szagú. Az egész annyira bizarr volt, hogy én sajnos röhögőgörcsöt kaptam, bár éreztem, hogy ez nem feltétlenül illik a helyszínhez. (Ezt bármikor tudom hozni.) Konkrétan fuldokolva röhögtem, és nem is bírtam abbahagyni, míg felszínre nem jutottunk. Meg kellett állnom a lépcső tetején további pár perc vihogásra, hogy lenyugodjak.

Az egyik szünnapon úgy terveztük, hogy Zakopanéba megyünk, mert már előzetesen mindenki ajánlgatta, hogy az mennyire gyönyörű. Aztán ránéztünk a térképre meg az útvonaltervezőre, és úgy döntöttünk, ezt talán most mégse. A 100 km-es útra két és fél órányi autózást írt a viamichelin, én meg úgy voltam vele, úgyis egész szombat éjjel autóban ülünk majd, ráadásul ez láthatóan nem valami haladós út, úgyhogy inkább hagyjuk ki. Egyébként hihetetlenül lassan lehet haladni mindenfelé, nem rosszak az utak, de egy csomó helyen van sebességkorlátozás. Ennek szellemében kerestünk a Google térképen valami igen közeli, és szépnek tűnő helyet. Totál találomra egy Ojców nevű városba mentünk, ez kb. 30 km, és egy nagy nemzeti park van körülötte. Nagyon szép hely, volt egy hevenyészett kis vár, amit megnéztünk, aztán sokat sétáltunk a túraútvonalakon. Volt egy pisztrángos is, helyben tenyésztették és fogták ki a halat, ott grillezték, aznap ez volt az ebédünk. Két nagyon cuki lengyel fiúcska vitte az egészet egy üvegtigrisszerű lakókocsiból. Mérsékelt volt az angol nyelvtudásuk, de kedvesek voltak és akartak segíteni – ez a vendéglátás. Elképesztően jót kajáltunk.

A vb csoda volt – de ez már történelem. Sporttörténelem. Nyilván kellett ehhez a tökéletes utazáshoz a csapat, a feljutás, a jégcsarnok adta élmények. Emlékszem, utolsó nap, a magyar-lengyel ki-ki meccs előtt egyszerre vártam és még halogattam volna. Tudtam, ha lefújják azt a meccset, indulunk haza, és nekem nem nagyon akaródzott kizökkenni ebből a hangulatból.

Soha, semmilyen utazáson nem voltam tudatosabb még arról, mennyire hálás vagyok a Sorsnak, hogy ezt megtehetem. Elmehetek Krakkóba egy hétre, szurkolni a kedvenc csapatomnak, járni a várost, kirándulni, kettesben lenni a férjemmel. Éppen ezért nagyon jelen akartam lenni a pillanatban. És jelen is voltam. Furcsa módon éppen az 5-0-ra elvesztett, ám elejétől a végéig végigénekelt kazah meccs adta meg a flow-t, amiből aztán nem kerültem ki még a hazaérkezés után se, egy jó ideig.