Gyula

Ha nem lenne elcsépelt, örömmel írnám, hogy ékszerdoboz. Ja, hogy most is azt írtam?! 🙂 De tényleg az.

Vagy tíz évvel ezelőtt jártam itt. Akkor is feltűnt, mennyire igyekeznek kihozni a város adottságaiból a maximumot. Pedig nincsenek könnyű helyzetben: valahol a határszélen, autópálya nélkül, Pesttől szinte beláthatatlan távolságra… De talán mindez jót tett nekik. Ezért a sok program, fesztivál, kiállítás – hogy elegendő vonzerőt jelentsenek a mintegy háromórás, kamionokkal, előzésekkel tarkított, Szarvason ráadásul vagy öt, kiválóan összehangolt lámpával megspékelt útért.

Ezúttal a Corso Boutique Hotelben szálltunk meg. Butikhotel – bármit is jelentsen ez 🙂 Egyébként szép. A szobák különböző színvilágúak, lehet válogatni, a berendezés modern. A wellnessben van minden, mondjuk nem túl nagy, de mivel maga a hotel sem az, mindig jutott hely. Van egy jó kis jádeköves masszázságyuk – azt szerettem. Svédasztalos reggeli, vacsora. Későn kelők vagyunk, a rántotta nem mindig tartott ki, mire leértünk, ami ugye a svédasztal lényegét tekintve véleményes, de különben volt választék bőven, és finomak is voltak a kaják.

Ha három dolgot kellene kiemelnem: csodás a felújított Almásy Kastély, imádtam vízibiciklizni a csatornán (ez mekkora ötlet!) és nagyon-nagyon tetszett a közeli Bréda Kastély. Ja, meg a békésszentandrási kézműves sörök! Tudom, ez így már négy, de ezt nem lehet kihagyni.

Szóval: az Almásy Kastély. Állítólag brutál pénzt kaptak a felújításra, annyit, amiből már bőven lehet színvonalas kiállítást csinálni – de meg is csinálták. Nagyon szép és interaktív, és ez itt nem abban merül ki, hogy ezt told ide, azt meg oda, és akkor jaj, de jó lesz. Különleges, izgalmas és – tényleg szép. Tíz évvel ezelőtt nagyon tetszett a Vár is, most a kastély után kicsit retrónak tűnt… Pontosan olyan volt, mint anno.

A vízibiciklire rá voltam izgulva 🙂 A part menti kocsmákból láttam, ahogy fel-le kerekeznek a vízen, már akkor hangulatosnak tűnt. Aztán egy esti sétán megkerestük a kölcsönzőt, és másnap már szeltük is a csatorna habjait 🙂 Voltak cuki kis kacsák, de egyébként az egész nagyon hangulatos: fűzfák mindkét parton, itt-ott horgászok, helyenként gyönyörű házak… Jó kis program. És simán elmegy az egy óra, sőt, mi végig se értünk ennyi idő alatt.

És a Bréda Kastély… Korábban sose hallottam róla, de az valami csoda. Gyönyörűen rendbe hozták, pedig a kiállításon láttunk képeket, hogy honnan indult a felújítás… Volt benne kihívás. Éppen hogy álltak a falak, az épület rég életveszélyessé lett nyilvánítva, a kert tele szeméttel, törmelékkel… Most magánkézben van, EU-s pályázatból finanszírozták a rendbe tételét. Három éve nyitott, a pályázat szerint még két évig működnie kell, kíváncsi vagyok, mi lesz utána. A hölgy, aki viszi az egészet, nagyon kedves. Elkerülte a figyelmünket, hogy csak délben nyitnak, negyed tizenkettőkor ott voltunk. Nem mondta, hogy jöjjünk vissza, végigrobogott a kastélyon, felkapcsolta a lámpákat, elindított minden működő eszközt, épp csak egy kis türelmet kért, míg ezzel megvan. A nagyteremben hosszan beszélt a kastély történetéről, ami egyébként tök érdekes. Sokáig próbáltam elképzelni, milyen lehetett Trianon után egy ilyen elhagyatott helyre beköltözni egy öregedő házaspárnak, majd a határ közelsége miatt állandó félelemben, visszahúzódva élni – még több mint egy évtizedet. Aztán milyen lehetett Bréda Viktornak egyedül maradni, és még két évig vinni ezt az életformát. Feketében viselni Trianon örök gyászát. Persze voltak vidámak napok is: Kállay Miklós miniszterelnök fiának például itt volt az esküvője. Abban a kápolnában, amit aztán a földdel tettek egyenlővé, és amire ma már csak néhány berendezési tárgy egy pici kiállító teremben, és egy téglából emelt emlékmű a kertben emlékeztet.

A kastély fő attrakciója a 3D-s filmvetítés, minden nap, napnyugta után. Persze mi erről se tudtunk, de a hölgy annyira kedvesen invitált, hogy visszamentünk este megnézni. Előre mondta, hogy akkor is levetítik, ha csak két ember van. Nos, bejött: ketten voltunk, úgyhogy premier plánban, a legjobb helyről néztük a „mozit”. Egészen elképesztő. Az is, hogy ilyen műsorból mindössze három állandó van a világon: egy Dubaiban, egy Ausztráliában, a harmadik pedig itt, Lökösháza külsőn, ahol a kert vége már a román határ, és autó nélkül esély sincs megközelíteni. Bizarr.

A brédai szemlélet, jelesül, hogy azt akarják, maradjak, lássak, költsem náluk a pénzem, kevésbé érvényesült Szabadkígyóson. A kastélyban hét évvel ezelőttig iskola működött, nem lehetett látogatni, bár a kertje akkor is lenyűgöző volt. Az ma is az. A net szerint hétvégén be lehet jutni az egyik szárnyba, hét közben telefonos egyeztetés szükséges. Na, nekünk nem sikerült. Van kérem fagyis, sütis, hamburgeres, meg egy, a bejárat előtt ismeretlen céllal üldögélő asszonyság, aki a kérdésre, hogy tudniillik be lehet-e menni, csak annyit mond: „Most nem. Ildi ebédel.” Alapból nem, de utazáskor elég nyugodt vagyok, szóval nem szólok vissza, de azért hosszan ízlelgetem a mondatot. Utánunk még egy pár, és egy több családból álló csoport jár ugyanígy. Vasárnap délután egy óra van. Miért is lehetne bemenni? Miért is lenne most itt olyan, aki jogosult beengedni, hiszen vasárnap közismerten kevés a turista… Csak erről a fagyisnak, a sütisnek és a hamburgeresnek felejtettek el szólni… Na, így nem lesz könnyű forgalmat generálni egy, az egyébként is Isten háta mögött lévő település kastélyában, egy olyan országban, ahol szinte minden falura jut ha nem is kastély, de legalább egy kúria. Meg aztán… Brédáék után nagy volt a kontraszt.

Hazafelé még megálltunk Békésszentandráson, a Sörfőzdénél. Mert hogy azok a sörök isteniek. Gyula több sörözőjében többfélét is kóstoltunk. Sajnos a legkedvesebb szilvásból éppen nem volt készlet, de kárpótoltuk magunkat a többi díjnyertes darabbal J Kihagyhatatlan.

Ahogy Gyula városa is az.